Abból a szempontból biztosan, hogy mindig voltak a megfelelő pillanatban segítőim. Hívjuk őket a mai szóhasználattal coachnak. Ha jól belegondolok a viselkedésük, hozzáállásuk alapján illik rájuk ez a minősítés. Az elsős tanító bácsival kezdődött, aki a hosszú olvasmány könyvnélküli előadása után a leendő írót látta bennem. Kamaszkorom magyartanára pedig egyenesen a színészi pályát jelölte ki életcélomul. A középiskolai pályaválasztásom útján egy lelkes fiatal házaspár kísért el. Egyrészt az ő kocsijukon (Wartburg) mentünk a bihari kis faluból Debrecenbe az elérhetetlennek tűnő középiskolai felvételire. Másrészt ők treníroztak, kérdeztek és nagyon figyelmesen meghallgattak, ahogy azt ma egy coach is teszi. A kisérés jól sikerült az álmodozó kamasz Debrecen belvárosában találta magát. A kezdetet pontosan nem tudom meghatározni, de ebben az időszakban indultam el észrevétlenül és magállíthatatlanul a tanári hivatás felé. A kivételes műveltségű házi néni, az irodalomtörténész lánya, a festőművész veje, a sugárzó egyéniségű tanáraim és az egykori igazgatóm. Ők katalizálták a bennem felébredő vágyakat. Az kell tennem a magam egyéniségével, amit ők is csinálnak. Gondoltam, aztán tettem is. A kis faluból ahol tanítottam elkísértem én is a nagyvárosi iskolába a tanítványaimat. A diákjaim szerint volt tanáraimhoz hasonlóan égtem, sugároztam. Aztán szakítottunk. A rendszerrel voltam összeférhetetlen, a tevékenységgel az óta is jóban vagyok. Segítőim innentől kezdve, biztosítási igazgató, banki vezérigazgató, politikus alakot öltve jelentek meg kísérőként. A képzés, a fejlesztés az üzleti eredmények elérésénél is mindig kulcsfontosságú volt számomra. Saját tanulmányaimat is ebben az irányban folytattam. Készülve rá, hogy hivatásos folyamatsegítőként térjek vissza a gyökerekhez. Mondhatjuk ezt sorsszerűségnek is.
Ma azt csinálom ügyfeleimmel, amit velem tettek életem során kísérőim jó coachként. Segítem őket megtanulni segíteni saját magukon, megtalálni az „ÉN UTAMAT” és kihozni magunkból a legjobbat